Figyelmeztetés: Ez a könyv homoszexuális témájú. A történet két fiatal férfi kapcsolatát mutatja be, tehát akit esetleg felháborít ez a téma, az már most forduljon vissza!

Tartalom:

"Carter Stevenson folytonos dadogásával és tikkelésével huszonnégy éves korára teljes magányra kárhoztatta magát. Jóllehet, a barátai is azzal nyúzzák, hogy a Tourette-szindrómának rendeli alá az életét, Los Angelesből egy csöndes kaliforniai kisvárosba költözik. Meghúzza magát, kerüli az embereket. Nem is sejti, hogy újdonsült szomszédja, Ethan Hart, hamarosan feldúlja magányát, és kilöki őt a nagybetűs életbe.

Ethan már a kezdet kezdetén megvallja az érzelmeit Carternek, bár közben retteg, hogy agysérülése kettejük közé áll, noha Ethan sokkal fogékonyabb az érzelmekre, mint az átlag. Carternél sokkal több forog kockán: ő többször megégette magát, és nem szeretné, ha megint összetörnék a szívét.

Ethan minden alkalmat megragad arra, hogy bebizonyítsa, ő és Carter összetartoznak. Aztán Ethan tragikus hírt kap. Végső kétségbeesésében Carterhez fordul segítségért. Vajon Carter kiállja a próbát?"

Vélemény:

Fú, hát nem is tudom hol kezdjem...
Nagyon meglepődtem, amikor a neten böngészve ráakadtam erre a könyvre, mert bár a téma számomra nem újdonság – rengeteg fanfictiont olvastam már meleg kapcsolatokról –, de az idáig még csak eszembe sem jutott, hogy esetleg egy könyvesbolt polcán is összeakadhatok egy ilyen könyvvel.
Kis utánajárás után megtudtam, hogy a Könyvmolyképző új kategóriát indított: Szivárvány kör címmel, és hogy ez a kategória első kiadott könyve.
Miután a honlapjukon elolvastam az első 4 fejezetet, a kérdés el is dőlt: Akarom ezt a könyvet!
Másnap, mihelyst felkeltem már rohantam is az Alexandrába, hogy a birtokomban tudhassam ezt a gyöngyszemet és onnan folytathassam az olvasást, ahol előző éjjel – vagy talán inkább hajnalban – abbahagytam, és azonmód a végére is értem.
Azt kell mondjam, imádtam minden egyes lapját és betűjét. Még a rengeteg tőmondat sem tántorított el.

Gyönyörű története ez egy különleges szerelemnek, melyben két problémákkal küzdő fiatal férfi életébe nyerhetünk bepillantást, és a hangsúly nem is annyira a szereplők nemi identitásán van, hanem sokkal inkább a betegségükön és az ezzel járó nehézségeken.

Carter, a nyüzsgő Los Angelesből költözik a békés Santa Josephinába, ahol hamar megismerkedik Ethannel, a szomszéd sráccal valamint az ő családjával, barátaival.
A találkozás előtt Carter hajlamos volt az emberek elöli elzárkózásra és begubózásra, betegsége és az emberek, felé mutatott untoleranciája miatt, ám miután közelebbről is megismeri a szomszédjában lakó Ethant, egyre inkább megnyílik, nem csak a fiú, de a világ felé is.
Ethan, egy korábbi baleset következtében traumás agykárosodást szenvedett, minek köszönhetően sok szempontból hasonlítható egy gyerekhez, aki még mindig fekete-fehérben látja a világot és naiv érdeklődéssel csodálja azt, ám ő mégis egy felnőtt férfi, és mint olyan, vannak bizonyos szükségletei, amiket bőszen hangoztat is a történet során... De persze azért ettől eltekintve sem nevezném teljesen gyermekinek, viszont teljesen felnőttnek sem.

Ami még igazán tetszett az a család és a környékbeliek hozzáállása a fiúk betegségéhez és homoszexualitásához. A történet során tapasztalt megértés és kedvesség már-már túl idilli is lehetett volna, de valahogy mégis természetes volt, ahogy az a néhány jelenet is, amelyben megjelent az emberi ostobaság és kegyetlenség, ami szintén elkerülhetetlen velejárója az életnek.

Ez a könyv számomra azt mutatta meg, hogyan tanulhatunk meg a hibáinkkal, „fogyatékosságainkkal” együtt élni és elfogadni azokat.
Ajánlom minden (18-adik életévét betöltött) könyvmolynak, akik nyitottak az újra és nem zavarja őket a nyílt szexuális leírás, mert bizony abból is akad néhány a lapokon…

 

Pontozás: 5/5

Idézet:

„– Látlak – mondta Ethan erélyes, ijesztően határozott hangon.
– Értem. – Carter kis híján meghunyászkodott Ethan átható pillantása nyomán. Nem bírta elviselni, ha bámulják. Igyekezett úrrá lenni a tikkelésén, bár ez rendszerint hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult.
– Látom a zenédet.
– A zenémet? – ismételte Carter.
Ethan bólintott. Karjával hajszálpontosan leutánozta Carter tikkelését. Carter igyekezett nem elfordítani a fejét. Azok után, amit Ethannel tett, megérdemelte, hogy kifigurázzák. Ethan azonban boldognak tűnt, és még egy bókot is megeresztett.
– Az én zenémet senki sem látja. Mert a fejemben van, néha meg a felhőkben. De a tied az egész testedet átjárja. Jó nézni – engedte le a karját.”

 

„Ethan azonban szemmel láthatóan imádta Carter gyűlölt görcseit. Zenét komponált belőlük. A ruganyosan pattogó hangok, a hirtelen megtorpanások, amelyek Ethan dalát jellemezték, Carter betegségének lenyomatai voltak. Ethan szépséggel töltötte meg őket, és elérte, hogy Carter is szépnek érezze magát.”