Tartalom:

„A harmincas évei elején járó Kathy vidéken, a Hailsham nevű magániskolában nevelkedett. Itt a diákokat óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük nem csak önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek. Kathy már túllépett az idillinek tetsző múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két egykori barátja, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek.
Mialatt megújul és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben a Tommy iránti egykori tinivonzalma szerelemmé kezd érni, Kathy felidézi a Hailshamben töltött éveket. Feleleveníti az együtt cseperedett fiúk és lányok életét, aminek nyugalmát nemhogy zavarta volna, inkább fokozta elszigeteltségük. Ám másféle emlékek is felmerülnek: különös félreértések, zavaró ellentmondások, és mindezek egyre inkább arról árulkodnak, hogy valamiféle sötét titok bújt meg az iskola – talán csak látszólagos – biztonságot ígérő falai mögött. A visszatekintés felismerései következtében a barátoknak szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely felnőtt létüket is meghatározza, új dimenzióba helyezi. „
 

Vélemény:

Nos mivel ez az első könyv és egyben film kritikám, nem biztos, hogy olyan részletes és mélyenszántó lesz, mint amilyenre szeretném megírni, de azért próbálkozok… :)

Ennek a történetnek először a filmváltozatával találkoztam, talán még valamikor tavaly – vagy még régebben – és akkor Keira Knightley, valamint a gyönyörű, hangulatos filmelőzetese miatt kezdtem el nézni feliratosan.
Viszont megmondom őszintén, nem találtam valami érdekfeszítőnek és talán a lényegét sem igazán értettem meg, ezért inkább kikapcsoltam és félretettem későbbre. De mivel a laptopom szinte mindig tele van filmekkel, sorozatokkal meg miegymással, és dvd-re írni csak ritkán tudom őket, ezért ezt a filmet is letöröltem, hogy helyet csináljak egy újnak. Úgy gondoltam, hogy ha eddig nem fejeztem be, akkor már ezután sem fogom.
Körülbelül két hónapja viszont, ahogy a megyei könyvtárban sétáltam a polcok között valami érdekes olvasnivaló után kutatva, a szemem megakadt egy könyvön. Ne engedj el…
A kezembe vettem, elolvastam a fülszöveget és akkor beugrott, hogy Nahát, én ezt a történetet ismerem!

Mivel közismert tény, hogy a könyv az esetek 99,9%-ában ezerszer érdekesebb, izgalmasabb, na meg persze részletesebb, mint a belőle készült film, úgy döntöttem adok neki még egy esélyt. És egyáltalán nem bántam meg.
Már az első néhány oldal magával ragadott, egymás után faltam a lapokat – bár az is igaz, hogy néha tartottam nagyobb megszakításokat is, ami viszont nem a könyv hibája volt.
Imádtam az egész stílusát, hangulatát és azt ahogy Kathy – a főszereplő – szépen sorban elmeséli az eseményeket. És bár volt néhány fekete folt az olvasó számára, a könyv végére minden összeállt, és együtt alkotott egy teljes egészet.

Maga a történet egyszerre szól a gyerekkori barátságokról, a felnőtté válásról, az emberi kapcsolatokról, az elkerülhetetlen változásokról, a reményről, az önzésről és persze egy kicsit a szerelemről is... Valamint ott van még az a nagy titok is, ami talán nem is annyira titok, de végigkíséri a szereplők egész életét, sötét árnyékot vetve a jövőjükre.
A karakterek mind nagyon emberiek, tele vannak jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt és szerintem pont ezek teszik őket szerethetővé.
Ott van Kathy, aki szinte mindent megtesz, hogy legjobb barátnője, Ruth kedvében járjon, ezáltal saját magát szorítva állandóan a háttérbe; Ruth, akiről az első szó, ami az eszembe jut a manipulatív; és persze az ártatlan és naiv Tommy, aki végig az egyik legkedveltebb szereplőm volt.

Ám a kedvenc jeleneteim mégis azok voltak, amelyek Kathy és Ruth barátságáról szóltak, mert valahogy annyira reálisnak és megindítónak találtam őket, annak ellenére is, hogy viszonyuk egyáltalán nem volt felhőtlen. Sőt!
Mégis ez volt az, ami a legjobban megfogott az egész történetben…

Na de most térjünk át egy kicsit a filmre, mert bizony a könyv után azt is befejeztem, ezúttal szinkronosan, ami viszont nem bizonyult jó választásnak, engem ugyanis kimondottan irritáltak a szinkronhangok. És nem csak azok. Hanem a sok eltérés is a könyvtől, ami persze elkerülhetetlen a filmadaptációknál, de valahogy most még a szokásosnál is jobban zavartak.
Például a hailshami jelenetek és Ruth karaktere. Ugyanis, a filmben Ruth-t szerintem sokkal önzőbbnek és „gonoszabbnak/kegyetlenebbnek” mutatták be, mint ahogyan az író a könyvben ábrázolta.
És őszintén megvallva, a könyv elolvasása után két nappal a film egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, mert véleményem szerint nem sikerült teljesen átadnia az eredeti hangulatot, bár lehet, hogy ezt csak én érzem így.
Sőt így egy hónap távlatából visszagondolva még én is elég szigorúnak érzem magam, de közvetlenül a film befejezése után mégis így éreztem.

Mindenesetre azt felírom magamnak megjegyzésre, hogy ezek után egy könyv elolvasása után csak hetek elteltével szabad megnéznem a belőle készült filmet.

Pontozás: 4/5

Idézet:

 

„Mindig az jár a fejemben, hogy van valahol egy folyó, aminek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól. Úgy érzem, hogy velünk is ez a helyzet. Igazán kár, Kath, mert egész életünkben szerettük egymást. Mégsem maradhatunk együtt örökre.”

 

"Csakhogy zord, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, amint lehunyt szemmel magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el."