Hosszú kényszerpihenőmről, – melyet szerencsétlenül járt laptopom meghibásodása okozott –, na meg persze a nyári szünetről visszatérve ezúttal egy filmet hoztam, és ugyan részletes tartalom leírást nem igazán találtam hozzá, azért a lényeget én is össze tudom foglalni pár mondatban:
 

Bess visszahúzódó félénk lány, aki megszállottan „rajong” az egyik iskolatársáért Scott Norrisért, aki a középiskola ragyogó sportcsillaga. Scott eleinte persze Bess létezéséről sem tud, ám egy idő után neki is feltűnik a lány különös/hátborzongató viselkedése, ahogy mindinkább próbál közelebb kerülni a fiúhoz… A dolgok, megdöbbentő és veszélyes fordulatot vesznek.

Én kimondottan szeretem az ilyen és ehhez hasonló témájú laza thrillereket – sokkal inkább, mint a vérben tocsogó, gyakran gusztustalan horrorokat –, így ez a film is tetszett.

A színészek (Chrystal Reed – Teen Wolf, Lucas Till – Hannah Monatan: A film) jól játszottak, a történet érdekes volt, még ha láttam is már hasonlót, és a végére még egy csavart is belecsempésztek, amire tényleg nem számítottam, és bár számomra e nélkül is élvezetes lett volna, ez egy kicsit különlegesebbé tette az alkotást.

A kedvenc szereplőm végig Bess volt, talán mert egy kicsit azonosulni is tudtam vele, na persze nem a megszállottságával, sokkal inkább a visszahúzódásával, ami néha rám is jellemző – még ha nem is ilyen szinten.

És különösen viccesnek találtam, hogy miközben Bess szinte mindenhová követi Scottot, neki magának is van egy, mondjuk úgy; külön bejáratú rajongója.

Végül, de nem utolsó sorban a film hatására kedvem támadt elolvasni a Bess által is olvasott könyvet: John Fowles – A lepkegyűjtő-jét, amiről, ha egyszer eljutok odáig talán itt is írni fogok.

Tehát ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki egy kis izgalomra és „feszültségre” vágyik.
 

U.i.: A film egyenlőre csak feliratosan elérhető.

Pontozás: 4/5

Előzetes:
 

Figyelmeztetés: Ez a könyv homoszexuális témájú. A történet két fiatal férfi kapcsolatát mutatja be, tehát akit esetleg felháborít ez a téma, az már most forduljon vissza!

Tartalom:

"Carter Stevenson folytonos dadogásával és tikkelésével huszonnégy éves korára teljes magányra kárhoztatta magát. Jóllehet, a barátai is azzal nyúzzák, hogy a Tourette-szindrómának rendeli alá az életét, Los Angelesből egy csöndes kaliforniai kisvárosba költözik. Meghúzza magát, kerüli az embereket. Nem is sejti, hogy újdonsült szomszédja, Ethan Hart, hamarosan feldúlja magányát, és kilöki őt a nagybetűs életbe.

Ethan már a kezdet kezdetén megvallja az érzelmeit Carternek, bár közben retteg, hogy agysérülése kettejük közé áll, noha Ethan sokkal fogékonyabb az érzelmekre, mint az átlag. Carternél sokkal több forog kockán: ő többször megégette magát, és nem szeretné, ha megint összetörnék a szívét.

Ethan minden alkalmat megragad arra, hogy bebizonyítsa, ő és Carter összetartoznak. Aztán Ethan tragikus hírt kap. Végső kétségbeesésében Carterhez fordul segítségért. Vajon Carter kiállja a próbát?"

Vélemény:

Fú, hát nem is tudom hol kezdjem...
Nagyon meglepődtem, amikor a neten böngészve ráakadtam erre a könyvre, mert bár a téma számomra nem újdonság – rengeteg fanfictiont olvastam már meleg kapcsolatokról –, de az idáig még csak eszembe sem jutott, hogy esetleg egy könyvesbolt polcán is összeakadhatok egy ilyen könyvvel.
Kis utánajárás után megtudtam, hogy a Könyvmolyképző új kategóriát indított: Szivárvány kör címmel, és hogy ez a kategória első kiadott könyve.
Miután a honlapjukon elolvastam az első 4 fejezetet, a kérdés el is dőlt: Akarom ezt a könyvet!
Másnap, mihelyst felkeltem már rohantam is az Alexandrába, hogy a birtokomban tudhassam ezt a gyöngyszemet és onnan folytathassam az olvasást, ahol előző éjjel – vagy talán inkább hajnalban – abbahagytam, és azonmód a végére is értem.
Azt kell mondjam, imádtam minden egyes lapját és betűjét. Még a rengeteg tőmondat sem tántorított el.

Gyönyörű története ez egy különleges szerelemnek, melyben két problémákkal küzdő fiatal férfi életébe nyerhetünk bepillantást, és a hangsúly nem is annyira a szereplők nemi identitásán van, hanem sokkal inkább a betegségükön és az ezzel járó nehézségeken.

Carter, a nyüzsgő Los Angelesből költözik a békés Santa Josephinába, ahol hamar megismerkedik Ethannel, a szomszéd sráccal valamint az ő családjával, barátaival.
A találkozás előtt Carter hajlamos volt az emberek elöli elzárkózásra és begubózásra, betegsége és az emberek, felé mutatott untoleranciája miatt, ám miután közelebbről is megismeri a szomszédjában lakó Ethant, egyre inkább megnyílik, nem csak a fiú, de a világ felé is.
Ethan, egy korábbi baleset következtében traumás agykárosodást szenvedett, minek köszönhetően sok szempontból hasonlítható egy gyerekhez, aki még mindig fekete-fehérben látja a világot és naiv érdeklődéssel csodálja azt, ám ő mégis egy felnőtt férfi, és mint olyan, vannak bizonyos szükségletei, amiket bőszen hangoztat is a történet során... De persze azért ettől eltekintve sem nevezném teljesen gyermekinek, viszont teljesen felnőttnek sem.

Ami még igazán tetszett az a család és a környékbeliek hozzáállása a fiúk betegségéhez és homoszexualitásához. A történet során tapasztalt megértés és kedvesség már-már túl idilli is lehetett volna, de valahogy mégis természetes volt, ahogy az a néhány jelenet is, amelyben megjelent az emberi ostobaság és kegyetlenség, ami szintén elkerülhetetlen velejárója az életnek.

Ez a könyv számomra azt mutatta meg, hogyan tanulhatunk meg a hibáinkkal, „fogyatékosságainkkal” együtt élni és elfogadni azokat.
Ajánlom minden (18-adik életévét betöltött) könyvmolynak, akik nyitottak az újra és nem zavarja őket a nyílt szexuális leírás, mert bizony abból is akad néhány a lapokon…

 

Pontozás: 5/5

Idézet:

„– Látlak – mondta Ethan erélyes, ijesztően határozott hangon.
– Értem. – Carter kis híján meghunyászkodott Ethan átható pillantása nyomán. Nem bírta elviselni, ha bámulják. Igyekezett úrrá lenni a tikkelésén, bár ez rendszerint hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult.
– Látom a zenédet.
– A zenémet? – ismételte Carter.
Ethan bólintott. Karjával hajszálpontosan leutánozta Carter tikkelését. Carter igyekezett nem elfordítani a fejét. Azok után, amit Ethannel tett, megérdemelte, hogy kifigurázzák. Ethan azonban boldognak tűnt, és még egy bókot is megeresztett.
– Az én zenémet senki sem látja. Mert a fejemben van, néha meg a felhőkben. De a tied az egész testedet átjárja. Jó nézni – engedte le a karját.”

 

„Ethan azonban szemmel láthatóan imádta Carter gyűlölt görcseit. Zenét komponált belőlük. A ruganyosan pattogó hangok, a hirtelen megtorpanások, amelyek Ethan dalát jellemezték, Carter betegségének lenyomatai voltak. Ethan szépséggel töltötte meg őket, és elérte, hogy Carter is szépnek érezze magát.”

Tartalom:

„A harmincas évei elején járó Kathy vidéken, a Hailsham nevű magániskolában nevelkedett. Itt a diákokat óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük nem csak önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek. Kathy már túllépett az idillinek tetsző múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két egykori barátja, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek.
Mialatt megújul és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben a Tommy iránti egykori tinivonzalma szerelemmé kezd érni, Kathy felidézi a Hailshamben töltött éveket. Feleleveníti az együtt cseperedett fiúk és lányok életét, aminek nyugalmát nemhogy zavarta volna, inkább fokozta elszigeteltségük. Ám másféle emlékek is felmerülnek: különös félreértések, zavaró ellentmondások, és mindezek egyre inkább arról árulkodnak, hogy valamiféle sötét titok bújt meg az iskola – talán csak látszólagos – biztonságot ígérő falai mögött. A visszatekintés felismerései következtében a barátoknak szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely felnőtt létüket is meghatározza, új dimenzióba helyezi. „
 

Vélemény:

Nos mivel ez az első könyv és egyben film kritikám, nem biztos, hogy olyan részletes és mélyenszántó lesz, mint amilyenre szeretném megírni, de azért próbálkozok… :)

Ennek a történetnek először a filmváltozatával találkoztam, talán még valamikor tavaly – vagy még régebben – és akkor Keira Knightley, valamint a gyönyörű, hangulatos filmelőzetese miatt kezdtem el nézni feliratosan.
Viszont megmondom őszintén, nem találtam valami érdekfeszítőnek és talán a lényegét sem igazán értettem meg, ezért inkább kikapcsoltam és félretettem későbbre. De mivel a laptopom szinte mindig tele van filmekkel, sorozatokkal meg miegymással, és dvd-re írni csak ritkán tudom őket, ezért ezt a filmet is letöröltem, hogy helyet csináljak egy újnak. Úgy gondoltam, hogy ha eddig nem fejeztem be, akkor már ezután sem fogom.
Körülbelül két hónapja viszont, ahogy a megyei könyvtárban sétáltam a polcok között valami érdekes olvasnivaló után kutatva, a szemem megakadt egy könyvön. Ne engedj el…
A kezembe vettem, elolvastam a fülszöveget és akkor beugrott, hogy Nahát, én ezt a történetet ismerem!

Mivel közismert tény, hogy a könyv az esetek 99,9%-ában ezerszer érdekesebb, izgalmasabb, na meg persze részletesebb, mint a belőle készült film, úgy döntöttem adok neki még egy esélyt. És egyáltalán nem bántam meg.
Már az első néhány oldal magával ragadott, egymás után faltam a lapokat – bár az is igaz, hogy néha tartottam nagyobb megszakításokat is, ami viszont nem a könyv hibája volt.
Imádtam az egész stílusát, hangulatát és azt ahogy Kathy – a főszereplő – szépen sorban elmeséli az eseményeket. És bár volt néhány fekete folt az olvasó számára, a könyv végére minden összeállt, és együtt alkotott egy teljes egészet.

Maga a történet egyszerre szól a gyerekkori barátságokról, a felnőtté válásról, az emberi kapcsolatokról, az elkerülhetetlen változásokról, a reményről, az önzésről és persze egy kicsit a szerelemről is... Valamint ott van még az a nagy titok is, ami talán nem is annyira titok, de végigkíséri a szereplők egész életét, sötét árnyékot vetve a jövőjükre.
A karakterek mind nagyon emberiek, tele vannak jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt és szerintem pont ezek teszik őket szerethetővé.
Ott van Kathy, aki szinte mindent megtesz, hogy legjobb barátnője, Ruth kedvében járjon, ezáltal saját magát szorítva állandóan a háttérbe; Ruth, akiről az első szó, ami az eszembe jut a manipulatív; és persze az ártatlan és naiv Tommy, aki végig az egyik legkedveltebb szereplőm volt.

Ám a kedvenc jeleneteim mégis azok voltak, amelyek Kathy és Ruth barátságáról szóltak, mert valahogy annyira reálisnak és megindítónak találtam őket, annak ellenére is, hogy viszonyuk egyáltalán nem volt felhőtlen. Sőt!
Mégis ez volt az, ami a legjobban megfogott az egész történetben…

Na de most térjünk át egy kicsit a filmre, mert bizony a könyv után azt is befejeztem, ezúttal szinkronosan, ami viszont nem bizonyult jó választásnak, engem ugyanis kimondottan irritáltak a szinkronhangok. És nem csak azok. Hanem a sok eltérés is a könyvtől, ami persze elkerülhetetlen a filmadaptációknál, de valahogy most még a szokásosnál is jobban zavartak.
Például a hailshami jelenetek és Ruth karaktere. Ugyanis, a filmben Ruth-t szerintem sokkal önzőbbnek és „gonoszabbnak/kegyetlenebbnek” mutatták be, mint ahogyan az író a könyvben ábrázolta.
És őszintén megvallva, a könyv elolvasása után két nappal a film egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, mert véleményem szerint nem sikerült teljesen átadnia az eredeti hangulatot, bár lehet, hogy ezt csak én érzem így.
Sőt így egy hónap távlatából visszagondolva még én is elég szigorúnak érzem magam, de közvetlenül a film befejezése után mégis így éreztem.

Mindenesetre azt felírom magamnak megjegyzésre, hogy ezek után egy könyv elolvasása után csak hetek elteltével szabad megnéznem a belőle készült filmet.

Pontozás: 4/5

Idézet:

 

„Mindig az jár a fejemben, hogy van valahol egy folyó, aminek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól. Úgy érzem, hogy velünk is ez a helyzet. Igazán kár, Kath, mert egész életünkben szerettük egymást. Mégsem maradhatunk együtt örökre.”

 

"Csakhogy zord, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, amint lehunyt szemmel magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el."